Múlt héten történt: egy ügyfelem sugárzó arccal megköszönte a workshopot. Azt mondta, hogy évek óta először érzi úgy, hogy képes lesz változtatni. Én pedig… azonnal elkezdtem magyarázni, hogy „á, dehogy, csak egy egyszerű gyakorlatsor volt”.
Ismerős a helyzet?
Az imposztor szindróma egyik legérdekesebb jelensége, hogy valóságos védőpajzsot építünk a pozitív visszajelzések ellen. Mintha lenne egy belső kapuőrünk, aki minden dicséretet szigorúan átvizsgál, majd a legtöbbet visszafordít: „Nem hiteles! Nem megfelelő! Tévedés!”
De miért olyan nehéz beengednünk a jót?
A minap egy csoportos coaching ülésen érdekes beszélgetés alakult ki erről. Az egyik résztvevő, Anna megosztotta: „Rájöttem, hogy amikor visszautasítom a dicséretet, tulajdonképpen azt mondom a másiknak, hogy nincs joga a saját véleményéhez. Mintha én jobban tudnám, mit kellene gondolnia rólam.”
Ez a felismerés sokunknak ismerős lehet. Pedig ha belegondolunk: milyen alapon írjuk felül mások őszinte tapasztalatát és véleményét?
Van egy egyszerű gyakorlat, amit a csoportjaimban szoktam ajánlani. Ha legközelebb valaki megdicsér, számolj el háromig, mielőtt reagálsz. Ez a három másodperc elég, hogy a szokásos hárító mondataink („Á, semmiség!”, „Bárki meg tudná csinálni!”) helyett egyszerűen csak annyit mondjunk: „Köszönöm.”
Nem kell azonnal elhinnünk vagy egyetértenünk vele. Csak hagyjuk, hogy a másik szabadon kifejezhesse az elismerését.
Idővel azt vettem észre a klienseimnél, hogy ez a kis szünet és egyszerű „köszönöm” fokozatosan átalakítja a dicséretekhez való viszonyukat. Mint amikor egy tükröt lassan megtisztítunk a rárakódott portól – egyre tisztábban látjuk a képet, amit mások látnak rólunk.
Te hogy vagy ezzel? Melyik a kedvenc hárító mondatod, amikor megdicsérnek? Oszd meg velünk a kommentekben!